Tehetetlen áldozat vagy öngyógyító irányításmániás – van esetleg harmadik ösvény az egészség útján?

 

Dr. Kelly Brogan, amerikai pszichiáter (a nagy sikerű A Mind of Your Own – A saját elméd – című könyv szerzője) a napokban egy érdekes és szerintem sokak számára igen aktuális bejegyzéssel rukkolt elő. A"Mikor engedd el az egészségcéljaidat" első ránézésre kissé borúsnak és lemondónak hangzik, de szerencsére hamar kiderül, hogy a doktornő nem az egészségről való lemondásra és beletörődésre akarja buzdítani az olvasóit. A cikkben ugyanis többek között arról van szó, hogy némi szemléletváltással és a görcsös irányításmánia fellazításával miként tehetünk magunknak egy szívességet wellness-utazásunk során.

A két fő pácienstípus – Te most melyikbe tartozol?

Biztos vagyok benne, hogy te is jártál már mindkét cipőben. Mind a két hozzáállásnak megvannak az előnyei a nyavalyánk típusától függően hol több, hol kevesebb. Ha például balesetet szenvedünk, igen jól jön az, ha passzív "elszenvedői" lehetünk az egészségügyi rendszerünknek. Máskor viszont jobban járunk, ha néha aktívan nemet tudunk mondani az orvosok által minden tüsszentésre cukorkaként osztogatott antibiotikumokra.


A hagyományos orvoslás elszenvedője

Érezted már úgy, hogy az orvosok isteni erejükkel, olykor csak csekély információt átadva, a beleszólásod nélkül kezelgetnek? Küldözgetnek ide-oda, lehetőleg a legnehezebben érthető szakkifejezéseket használva egymás között felállítják a diagnózist és a gyógyszerek adagolásában kimerülő kezelési tervet. Sokszor kedvem lenne kiabálni, hogy halló, én is itt vagyok, ha minden igaz, az én egészségem (vagy inkább betegségem) a tét, lehetne nekem is beleszólásom? Nem csoda, hogy néha úgy érezzük magunkat, mint egy akaratától megfosztott húsdarab a hentesek kezei között. (Csúnya ez a kép, és persze a hiba nagyrészt itt is a rendszerben van.)

Egy krónikus, klasszikusan gyógyíthatatlanként felfogott betegség diagnózisa ebben a rendszerben egyet jelent azzal, hogy a fenti szolgáltatásokat életünk végéig élvezhetjük elidegenedve az egészségünktől és kicsit talán a testünktől is. A gyógyulásunk egy életre kívülállók kezébe kerül, akik érthető módon nem tudnak minden egyes betegükre annyi energiát és figyelmet szentelni, amennyit azok tényleges jólléte megkövetelne. Még ha a birtokukban is van a tudás, amivel az alternatív gyógymódok előnyeit át is adhatnák a pácienseiknek, egyszerűen nincs annyi idejük, hogy azok miértjeiről, hogyanjairól tájékoztassanak bennünket és figyelemmel kövessék a receptre nem kapható gyógymódok betartását.

Az irányításmániás öngyógyító

Na de kitől is várhatnánk el, hogy kellő energiát szenteljen ránk? Hát ha mástól nem, saját magunktól. A fenti szomorú képre adott válaszként néhányan fogják, és fejest ugranak az öngyógyításba. Infókat gyűjtenek, próbálkoznak, hibáznak, újraterveznek, majd pedig azon kapják magukat, hogy a végletekig kihegyezve ugranak minden apró tünetre. Elindul a hajsza az egészséges haj, tökéletes bélműködés és a makulátlan bőr eszménye felé. A cél itt nem kevesebb, mint a teljes gyógyulás.

Ezzel a céllal mindössze annyi a probléma, hogy hatalmas elvárásokat, teljesítendő mérföldköveket lebegtet a szemünk előtt. Ha pedig az egészségünk javulása nem ugorja meg az elvárt szintet, az frusztrációt okoz, a frusztrációval pedig stressz éri a szervezetünket. A stressz köztudottan gátolja a gyógyulási folyamatokat. Biztosan hallottál már arról, hogy amikor agyunk evolúciós szempontból legősibb része, a hüllőagy fenyegetést érzékel – agyunk e része nem tesz különbséget a munkahelyi stressz vagy egy medvével való találkozásból adódó felfokozott állapot között – hogyan indulnak be testünk stresszreakciói. Az ilyen "kiélezett" helyzetekben szervezetünk a pillanatnyi túlélésre koncentrálva elveszi az erőforrásokat a hosszabb távú projektektől (például a sérülések, károsodott szövetek helyreállításától) és a "veszélyt" elhárítandó, a harc/menekülés előkészítésére fordítja az energiáit.

A merev célok definiálásából egy másik bökkenő is adódik. Elkezdünk azokra a tünetekre koncentrálni, amelyek azt jelzik, hogy még nem értük el a céljainkat. Ez egyrészt természetes, hiszen – a nem mindig megbízható laborértékeken túl – a tünetekből következhetünk az aktuális állapotunk minőségére. Másrészt ezzel a hozzáállással akarva-akaratlanul homlokegyenest szembemegyünk a szervezetünket egy osztatlan egészként (beleértve a különböző szervek, testrészek, test, tudat, lélek stb. – ki mire szereti bontani – egymásra gyakorolt hatását) szemlélő holisztikus felfogással, visszakanyarodva ezzel a hagyományos orvoslás sokat kritizált szemléletéhez.

Akkor hol találhatjuk a megoldást?

A funkcionális orvoslás felfogásának elterjedése napról napra egyre több embertársunk számára teszi egyértelművé, hogy az egészségünk minőségi változásáért a kezünkbe kell vennünk a saját sorsunkat. Ennek eredményeképpen egyre többen hagyunk fel azzal, hogy az orvosoktól és a gyógyszeripartól várjuk a csodát. Nem hisszük már el, hogy a fehérköpenyesek meg tudnak javítani bennünket, a tünetek elnyomása helyett a teljes gyógyulás lebeg célként a szemünk előtt. De mi van akkor, ha az öngyógyítás nem hozza meg a várva várt eredményt? Lehet, hogy érdemes lenne átgondolni a hozzáállásunkat? Esetleg egy az egyben kilépni az olyan ismerősnek és biztonságosnak látszó "beteg" skatulyából, amelybe sokszor mi magunk zárkózunk be?

Ezzel most természetesen nem akarom megkérdőjelezni saját irányításunk szerepét a gyógyulásban és nem azt szeretném mondani, hogy csudába a tervezést igénylő egészséges ételekkel, a táplálékkiegészítőkkel, a jógával és a szabadban töltött idővel. Épp ellenkezőleg: igyekezzünk mindent megadni szervezetünknek a gyógyuláshoz és bízzuk a többit a görcsös odafigyelésünk nélkül is csodásan működő testünkre. Elvárások, görcsölés és folyamatos készenléti állapot nélkül, a cél helyett az útra koncentrálva. A tüneteket pedig kezelhetjük szimpla jelekként, üzenetként, hogy bizonyos dolgok még bizony odafigyelést, türelmet igényelnek, nem pedig gyors megsemmisítést igénylő szégyenfoltokként. Ezzel a nyugodt, stresszmentesebb hozzáállással talán számunkra is könnyebben letisztul a kép, átlendülünk a jelenleg elakadást jelentő nehézségeken és szervezetünk végre több energiát fordíthat a gyógyulásra a folyamatos vélt vagy valós "veszélyekre" adott válaszreakciók előkészítése helyett.