A blogról

Körülbelül két évvel ezelőtt mélyrepülésbe kezdtem. Olyan jelzéseket adott a szervezetem, amelyeket már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Elfehéredő ujjvégek, erőteljes, álomból felverő szívdobogás, végtagzsibbadás, ingerlékenység, depresszió, ízületi fájdalmak szerte a testemben, fáradékonyság, koncentrációzavar, majd mind közül számomra a legaggasztóbb: brain fog (magyarul: ködös agy – szó szerint, mintha sűrű, szűnni nem akaró ködön keresztül érzékelném a külvilágot). A brain fognak köszönhetően a memóriám nulla és sokszor még a legegyszerűbb szavak sem jutottak eszembe – ez kifejezetten frusztráló akkor, ha történetesen szövegíróként dolgozik az ember lánya. Már nem voltak olyan gördülékenyek a mindennapjaim, mint addig, ez pedig idegessé és ingerlékennyé tett. Egy nap pedig bumm, minden egyszerre ütött be. Mindez már elég volt ahhoz, hogy leessek a lábamról. Elkerülhetetlenné vált, hogy lelassítsam az addigi tempót és átértékeljem a hozzáállásomat.

Ezután jött a hadjárat orvostól orvosig, miközben két óránál tovább képtelen voltam ébren maradni. A laboreredmények rendben voltak (habár a magas, mégis a referenciatartományon jócskán belül lévő TSH szint nekem éppen arra volt elég, hogy lajhárként vonszoljam magamat egyik rendelőből a másikba). A régi, energikus örökmozgónak már nyoma sem volt bennem, teljesen megváltozott a személyiségem. És a legrosszabb: nem tudtam, mi a baj velem. Komolyan azt hittem, ennyi volt. Agydaganattól a legvérmesebb autoimmun betegségekig mindenre gondoltam. A legtöbb orvos viszont azt hitte, hogy csak túllihegem a dolgot, hiszen a számaim rendben voltak. Biztosan csak túlhajtottam magam. (Védelmükre legyen mondva, ezzel azért nem lőttek nagyon mellé.) Végül a Raynaud-szindrómaként ismert elfehéredő ujjaimnak hála, az immunológián kötöttem ki (ha ez a tünetem nem lett volna, lehet, hogy még ma sem tudnám, mi a probléma). Fél évre rá pedig meg is lettek az eredmények.

    Autoimmun (Hashimoto) pajzsmirigygyulladás. Az egészség addigi – hittem én – mintapéldánya egy krónikus betegséget hozott össze magának. Hiszen (hangzik az ismeretlen szerzőtől vett idézet dr. Izabella Wentz a Hashimoto gyökerét firtató könyvében):

"Az egyetlen dolog, ami elég kemény ahhoz, hogy s**gbe rúgjon, az én vagyok."

A hagyományos orvosok hajlamosak az autoimmun betegségeket egyfajta istencsapásaként beállítani. Igen, a hajlam ugye öröklődik (a rokonaim között a diagnosztizált autoimmun-betegek száma=0), aztán ha nincs szerencséje az embernek, akkor ráfázott. De pánikra semmi ok: népszerű felfogás szerint ugyan ezeket betegségeket csak kezelni lehet, gyógyítani nem, a Hashimoto egy hormonpótlással rém egyszerűen kezelhető kór, csupán azt kell megvárni, hogy az immunrendszerem elpusztítsa annyira a pajzsmirigyemet, hogy az már ne tudjon elegendő hormont termelni.

Na most, ugye nem kell mondanom, hogy az első pánikom után milyen mélyen elkeseredtem, amikor 28 évesen meghallottam a diagnózist. Úgy gondoltam, az életem kikerült az irányításom alól, elveszettnek, gyengének és reménytelennek éreztem magam és a helyzetemet. Ekkor történt az, hogy a nagy sajnálkozásom közepette a párom megajándékozott egy amerikai doktornő, dr. Lissa Rankin könyvével, amely elindított az utamon. A gyógyulás és némi önszeretet kéz a kézben járó, nagyon lassú, de annál biztosabb útján. Mondanom sem kell, eszem ágában sem volt ölbe tett kézzel várni azt, hogy az összezavarodott immunrendszerem előbb a pajzsmirigyemet tegye tönkre, majd pedig ki tudja, milyen újabb célpontot találjon magának

Az egészséges táplálkozás mindig is a vesszőparipám volt. Részben ennek égisze alatt – részben pedig az állatok szeretete miatt – lettem vega. Kamu vega. Mivel körülbelül heti egyszer ettem halat is. Ennek ellenére – gondoltam akkor – lettem beteg. Ezek szerint teljesen mindegy, mit (t)eszek, nem kerülhetem el a sorsomat? Egy irányításmániásnak ezt nagyon nehéz elfogadni... Azóta persze hosszas kutakodások után rájöttem, hogy nem ilyen kétségbeejtő a helyzet, csupán fordítva ültem azon a bizonyos lovon.

 Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy az elmúlt két évben magamba szívott információból, tapasztalatból és felismerésből (és egyáltalán nem mellékesen: kedvenc receptjeimből) át tudjak valamennyit adni azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Titkon remélem, hogy ezzel egy picikét segíthetek mindenkinek, aki úgy érzi, a betegsége miatt élete kikerült a saját irányítása alól. Az úgynevezett funkcionális orvoslás nyugaton fantasztikus eredményeket ér el a krónikus betegségek gyógyításában, magyar nyelven azonban csak nagyon kevés forrás áll az emberek rendelkezésére. A funkcionális gyógyítás és gyógyulás számomra alapvetővé vált pilléreinek bemutatása mellett mesélek a saját próbálkozásaimról. Mi az, ami segített és mi az, ami (pillanatnyilag) nem működött, és habár mind különbözőek vagyunk – így ami rám hatással volt, egyáltalán nem biztos, hogy nálad is működni fog – mégis ezzel szeretnélek ösztönözni arra, hogy merd visszavenni az irányítást és vágj neki az EGÉSZségesebb TE felé vezető útnak pici, de biztos lépésekben, kipróbált, tápanyagban gazdag és finom ételekkel.

Végül: mi köze van ennek az egésznek bármiféle sárkányhoz?

Nos, képletesen szólva ez a sárkány bennem van. És biztos vagyok benne, hogy ha hasonló cipőben jársz, mint én, te is találkoztál már vele. Ne aggódj, nincs ebben semmi boszorkányság. Vércukorszint-ingadozás, farkaséhség – ezek egykor mindennaposak voltak nálam. Rendszeresen ettem, de ha nem jutottam időben táplálékhoz egy vérszomjas szörnyeteggé változtam (erről a volt munkatársaim is sokat tudnának mesélni :)). Ha számodra is ismerős az érzés, akkor remélem, hogy az itt olvasottakkal induló felfedezéseiddel meg tudod majd békéltetni az olykor elő-előbukkanó fenevadat – ez ugyanis egy igen fontos lépés az egyensúly visszaszerzése felé.